Ha valamikor érdemes felkeresni a rododendronok paradicsomaként is ismert Jeli Arborétumot, akkor május-júniusben érdemes útra kelni, ahogyan azt mi is tettük.
Tegnap egy nagyon tartalmas kiránduláson vettünk részt. Először megálltunk a Herendi Pocellánmanufaktúránál, majd továbbutaztunk a Jeli Arborétumba. Már az érkezés pillanatában érezni lehetett, hogy ez nem egy átlagos kirándulás lesz. A busz lassan gördült be a Jeli Varázskert bejáratához, az utasok pedig egymás után hajoltak az ablakhoz: „Nézzétek, már innen látszanak a virágok!” – hangzott el valahonnan a hátsó sorból. A májusi napfény lágyan szűrődött át a lombokon, a levegőben pedig ott lebegett az a különös, friss, édeskés illat, amely csak a rododendronok virágzásakor tölti meg ilyen gazdagon a kertet.
A csoport eleinte még fegyelmezetten indult el a sétaúton, de ez a rend nagyjából az első virágzó bokorsorig tartott. Ott aztán mindenki megtorpant. Előttünk rózsaszín, lila, fehér, bordó és tűzpiros virágfelhők emelkedtek, mintha valaki festékes ecsettel végigsimította volna az erdőt. Nem is bokroknak tűntek, hanem hatalmas, élő virágcsokroknak.
A Jeli Varázskertben ilyenkor különös ritmusa van a sétának. Az ember elindulna, de néhány lépés után újabb színfolt állítja meg. Egy idős hölgy utitársunk mosolyogva jegyezte meg: „Itt nem lehet haladni, csak ámulni.” És valóban, a látogatás inkább lassú gyönyörködés volt, mint egyszerű séta. Hol egy mélylila virágfal előtt készült közös fotó, hol egy finom illatú, világos szirmú bokor mellett álltunk meg, máshol pedig a fák közül előbukkanó napsugár változtatta aranylóvá a virágok szélét.
Külön élmény volt látni, hogyan hatott a kert a csoportra. Akik a buszon még csendesek voltak, itt beszédesebbek lettek. Előkerültek a telefonok, fényképezőgépek, de a legszebb pillanatok mégsem a képernyőkön történtek. Volt, aki egy padra leülve csak nézte a tájat. Mások gyerekkori kertekről, régi tavaszokról, nagyszülők virágairól kezdtek mesélni. A rododendronok valahogy nemcsak a kertet, hanem az emlékeket is virágba borították.
A séta során a Varázskert nemcsak színeivel, hanem hangulatával is lenyűgözött bennünket. A magas fák árnyékában hűvösebb, erdei levegő fogadott, a tisztásokon pedig szinte világítottak a virágzó bokrok. Mintha több világ találkozott volna itt: egy kis Himalája, egy kis Japán, egy kis Kaukázus, mindez Vas vármegye csendes zöldjébe ültetve.
A csoport egyik legkedvesebb pillanata akkor érkezett el, amikor egy kanyargós ösvény végén hirtelen egy tóparti bambuszerdő tárult elénk. Senki nem szólt pár másodpercig. Ez az a csend volt, amely nem ürességet jelent, hanem telítettséget: amikor a látvány egyszerűen megelőzi a szavakat. Aztán persze jöttek a felkiáltások: „Ez gyönyörű!”, „Ilyet még nem láttam!”, „Ide vissza kell jönni!”
A látogatás végére kicsit emelkedett a terep, így mindenki kicsit lassabban lépkedett. Nemcsak a fáradtság miatt, inkább azért, mert nehéz volt elszakadni ettől a virágzó mesevilágtól. A kijárat felé haladva sokan még egyszer visszafordultak, mintha el akarnák raktározni a látványt a következő szürkébb napokra.
A Jeli Varázskert rododendronvirágzás idején valóban méltó a nevéhez. Nem harsány látványosság, nem gyorsan kipipálható program, hanem olyan hely, amely lelassítja az embert. Ahol a természet nem magyaráz, nem sürget, csak megmutatja, mire képes egy jól időzített tavaszi pillanatban.
A csoport pedig a nap végén nemcsak fényképekkel tért haza, hanem egy közös élménnyel is: azzal az érzéssel, hogy néhány órára egy virágzó varázslat részesei lehettünk.
